Lassan 2 hónapja, hogy az én imádott kutyuskámat, Lady-t elvitték tőlem a szüleim egy szó nélkül. El sem búcsúzhattam tőle, 11 évig minden nap, minden reggel, suli után, munka után, este őt láttam, megsimogattam, beszéltem hozzá, babusgattam és már nincs rá több alkalmam.
A szüleim aljas módon, a hátam mögött hazudozva tették ezt, és akkor ott, aznap mikor kerestem és nem találtam az udvaron, tudtam, hogy baj van. Akkor ott, a lelkem egy része darabokra hullott és összetört. Sosem fogom ezen túl tenni magamat, és nem tudok megbocsájtani. Hiszen annyi szép évünk lett volna még együtt, boldog és hosszú kutyaéveket kellett volna még eltöltenie nálunk.
Amikor otthon, a családunk körül nem érezzük jól magunkat, és nem tudunk hova menekülni a gondok ellen, mert otthon is csak az van, az szomorú dolog. A családnak szeretetet, biztonságot, megnyugvást, támogatást kéne nyújtania. De én egyiket sem érzem. Mintha rossz családba kerültem volna. Mintha teljesen más lennék, nem illek bele ebbe az egészbe.
Sokszor csalódtam már a családomban, de ez valahogy még jobban eltaszított tőlük. Semmi megbánást nem láttam rajtuk, azóta sem kért senki bocsánatot, én voltam és vagyok a rossz.
Szinte nincs olyan nap, mikor ne jutna eszembe a Lady, és olyankor mindig sírok. Annyira hiányzik. El sem búcsúzhattam tőle. Mi van ha azt hiszi én akartam, hogy elvigyék? Mi van ha rossz kezekben van? Mi van ha azt hiszi nem szeretem / szerettem őt? Ezekkel a kérdésekkel nap mint nap megvívok. És csak remélem, hogy jól van és boldog. Ő legalább szeretett engem a családban, jobban mint bárki.
