Ahogy öregszem egyre nehezebben bocsájtok meg dolgokat. Már nem lehet olyan könnyen becsapni engem és elfelejtetni az árulásokat. Főleg, ha azt a saját "szüleim" követik el ellenem.
Vicces, vagy inkább szomorú, hogy még ilyenkor is magamat emésztem, hogy mégis mi a szart követtem el, hogy mindig büntetnek???? Én itt vagyok a szobámban, sírok, szenvedek míg ők vígan nevetgélnek kint a nappaliban. Én sosem voltam idevaló és az idő múlásával ez egyre jobban érződik. Ők is a tudomásomra adják a tetteikkel. Mintha én kértem volna, hogy anyám szüljön meg... mi értelme volt ha 21 éve csak teher vagyok?
Szeretnék egy családot ahol szeretnek engem és önmagam lehetek, megdicsérnek ha egy kibaszott mérföldkövet megléptem az életemben. Bárcsak ilyen családom lenne. Mégis, hogy legyek vidám és hogy szeressem magamat, ha még a saját "családom" sem bír elfogadni és azt éreztetik, hogy egy kalap szar vagyok??? Egy gyereknek sem szabadna így éreznie otthon.
Hogy képesek a szülők arra, hogy a saját gyereküket mocskos hazugságokkal elárulják? Hogy jut el idáig egy, sőt mindkettő szülő? Hogy ennyire telibe szarják a gyerekük érzéseit.
Az is igaz, hogy az ilyen szülőnek nincsenek érzései, ellentétben a gyereknek nagyon is van. Nekem legalábbis több érzésem is van néha mint kéne. Néha jó lenne, ha én is olyan könnyen le tudnék szarni mindent és mindenkit. De másokkal nem akarok kicseszni, csak őket szarnám le, de még ilyenkor sem megy 100%-osan. Mert azon agyalok, hogy mivel érdemeltem ezt ki?
Nem drogozok, nem iszok, nem járok bulikba és jövök haza minden este részegen a saját hányásomban fetrengve, van érettségim, van szakmám, diákmunkákra járok magamtól, senki nem kényszerített rá, de én akartam menni, hogy legyen zsebpénzem (mert itthon ugye egy Ft-ot sem kapok és azért természetesen én is szeretnék eljárogatni ide-oda), sőt még a szaros bérletet sem fogják nekem innentől kezdve fizetni. Ez ám a családi támogatás, köszönöm! Legyen munkám, de bérlet nélkül nem tudok interjúkra se menni okoskáim. Dolgozzak, hogy legyen bérletem. Vicc :D :D :D
De inkább nem is kell tőlük semmi, az egész csak egy hazugság. 21 éve hazugságban élek. Hazugságban, szorongásban, félelemben, megfelelni akarásban... Ilyen egy egészséges gyerekkor.
Én úgy érzem sosem voltam hálátlan gyerek, nem kaptam sosem annyi mindent mint az öcsém, mégsem vetettem minden nap az orruk alá, volt párszor persze, hogy megjegyeztem, de nem minden nap. Mert persze, hogy bassza a csőrömet, hogy én még lelki támogatást sem kapok itthon. Amikor szükségem lenne egy dicséretre vagy gratulációra akkor hol van mindenki? Nem, hogy nem kapok gratulációt, de még mást is kamuznak a szakmai jegyemről :D :D :D komolyan? ennyire szégyellni való kis szar vagyok??? Én mégis magamtól jutottam el idáig, senki nem támogatott a szerelmemen kívül, ő volt az egyetlen aki mindig mellettem áll és őszintén szeret engem. Más embereknek nem hiszem el. Mindenki más hazudik nekem és becsap. Mindig keresik az újabb lehetőséget.
1 éve lassan, hogy elvitték a Ladyt tőlem, a hátam mögött, és most meg elviszik a másik kutyámat is a hátam mögött?? Komolyan? Ennyire utáltok? Csak tudnám, hogy akkor minek kérdeztek meg engem is, ha utána telibe szarják?! :D Hogy még jobban fájjon? Hát gratulálok, összejött! Megint megcsináltátok, összetörtetek lelkileg és a szívemen ott lesz még egy összeforratlan seb életem végéig. Sosem fogom megbocsájtani és elfelejteni ezeket a lelki sérüléseket amiket miattatok szenvedtem el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése